Donauradweg

Esős napra ébredtek a többiek, én meg arra, hogy Nóri ébresztő. Én nem tudom, hogy itt milyen fizikát tanulnak, de azt észrevehetnék az osztrákok, hogy ha esik az eső, akkor a kiteregetett ruha nem fog száradni. A mellettünk lévő sátor egyik madzagjára tegnap este óta ki volt rakva egy csomó ruha. Nem tudom milyen állapotban voltak, de igazából nem is érdekelt, de mindenesetre nem ők voltak egyedül, akik reménykedtek, hogy szakadó esőben a ruha száradni fog.

Sajnos akármennyire rázogattuk a sátor vizes, külső falát, nem lett sokkal szárazabb, ami azért volt gáz, mert nem jó dolog vizesen elrakni, mert a sátor belső részét összevizezi. Mivel nem volt sok esély arra, hogy kisüt a nap, és pikkpakk kiszárítja a sátrat, ezért kénytelenek voltunk így elindulni.

A csini sárga esőkabátban vágtunk neki az útnak. Volt néhány elhullott csiga az úton. Akármennyire gusztustalanok és rondák meg undorítóak, azért sajnáltam őket, mert ők is élőlények. Az öcsémet sem gázolom el csak úgy.

Én... egy... gyilkos vagyok... Több ártatlan állatot is kegyetlenül lemészároltam... Az elsőkerekemhez meztelencsiganyák tapad... Próbáltam lemosni a mocskot róla... de nem lehetett... Örökre viselnem kell a meztelencsigagázolás bélyegét.

Utunkat rengeteg bach (de nem J.S.) keresztezte (patakocskák). Aranyos nevük volt, de egyet sem bírtam megjegyezni. Legyen annyi elég, hogy mindegyiknek a vége az volt, hogy ..........bach. Mielőtt átcsurrant volna a kispatak a bicikliút alatt, cuki kis vízesés formájában jött le a nagy hegyekről.

Egyszercsak figyelmes lettem egy enyhe kattogásra. Nem a hátsó kerék felől jött, hanem a hajtókar felől (2 pedál közül). Szóltam Apának, de mondta, hogy most nem tud mit csinálni. Aschach előtt megpillantottunk egy bicikliszervízt, de jó nyugati szokáshoz híven zárva volt pont akkor, amikor szükség lett volna rá. Éhesek voltunk már, és egy pizzázót jelző tábla úgy jött, mint egy égi jel. Követtük a táblákat. Még emelkedőkön is felmentünk... aztán egyszercsak megpillantottuk a célt. De 5kor nyitott... és akkor 2 óra (se) volt. Úgyhogy egy jót gurulhattunk lefelé a rázós macskakövön, amin nagyjából 10 mp-e másztunk fel. Szerencsére elég hamar belebotlottunk egy normálisnak hitt étterembe. Ott megleplő módon megint zöldségtálat ettem sajtöntettel. Természetesen, (mint mindenhol) itt is csak német nyelvű étlap volt. Hiába beszéltünk a pincérhez angulul, ő németül válaszolt. Na sebaj. Amíg ettünk, addig bedobtuk a biciklimet egy másik bicikliszervízbe. Azt mondta a bácsika, hogy fél óra.

Apa úgy vitte oda a biciklit, hogy valószínűleg a hátsó ekrékkel van baj (a hajtókaros ötletem nem tetszett neki). Erre a bácsika kicserélte a váltóbowdent, merthogy a váltó nem működik (nekem ez cirka 500 km alatt, amit csak idén tekertem nem tűnt fel), és kicserélte a hátsó fékpofát. Ennek eredményeként Apa se bírta behúzni a hátsó fékemet, annyira el volt szarva, és amikor  visszament, és mondta, hogy nem működik a hátsó fék, akkor azt mondta, hogy ő bizony nem nyúlt a hátsó fékhez, de megcsinálja. Már így is 12 €-ba fájt, hogy elcseszte nekem a féket, úgyhogy inkább nem csináltattuk meg vele. Apa előszedte a szerszámosládát, és megbütykölte a fékemet, aztán kipróbálta. Visszajött, és azt mondta, hogy olyan féket csinált, hogy az ő súlya alatt is kifarolt... azt mondta, menjek egy kört, hogy szokjam. No akkor kifelé a nedves betonra. Nem gyorsultam fel nagyon direkt, gurultam... aztán behúztam a féket. Hát majdnem leestem a biciklirőlJ úgy kapaszkodtam a kormányba. Na így indultunk tovább Aschachból. Ottensheimig húztuk az esőben, ahol átkompoztunk a túloldalra. Itt összetalálkoztunk a csodával határos módon az egyik kapualjban ácsorgó Ibivel és Jánossal. Már 2 órája álltak ott. Azt beszéltük meg, hogy kempingezni most ilyen esőben biztos nem fogunk. Viszont ezt nem csak mi gondoltuk így. Magánszállásból már alig volt. Sikerült hosszas töprengés és telefonálás után azonban mégis szerezni. Megmutatták, hogy a térképen hol van. Természetesen egy nem is olyan kicsi emelkedőn kellett felmenni. Én már nem is mertem arra gondolni, hogy esetleg rossz helyre jöttünk. Aztán szerencsére sikerült a jó heylre evickélni. Egy idős házaspár adott nekünk szállást. Természetesen az első kérdésük az volt (Ausztriában eddig mindig ezt tapasztaltam), hogy mikorra kérjük a reggelit. Hajnali 8ra kértük, amitől picit féltem, hogy nem egészen fog sikerülni ezt kivitelezni. Kérdezte a nénike, hogy ki mit kér majd inni. Én rávágtam, hogy kávé. Apa teát kért, öcsém kakaót, és Anya is kávét. Megpillantottam az ágyam, és éreztem, hogy ez nem egészen az én méreteimre van szabva. Kicsit átlósan kellett feküdnöm, hogy ne lógjon le a lábam bokától lefelé. Amúgy egész jól aludtam.

EGÉSZSÉGÜGYI FIGYELMEZTETÉS!!!

FIGYELEM!  A DŐLT BETŰS BEKEZDÉSEKET CSAK ERŐS IDEGZETŰ 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK AJÁNLOM, AKIK NEM SZÁNDÉKOZNAK TÁPLÁLKOZNI EGY ÓRÁN BELÜL! (de igazából nekik se)

Reggel amikor felébredtem akkor azt éreztem, hogy tiszta víz az arcom, és a matracom is, ami szerencsére nem nedvszívó. Felemeltem a kómás fejem, és megtöröltem az arcom (jobb híján) egy popsitörlőkendőbe. Aztán éreztem, hogy a rejtélyes folyadék a szám körül van a leginkább. Így hajnali 9-10 körül konstatáltam, hogy csurgott a nyálam nagyjából egész éjszaka. A matracot is letöröltem popsitörlőkendővel (nem mintha ez sokat segített volna, de a szándék megvolt).

Már nem tudom milyen zajra ébredtem, de eléggé ideges voltam ahhoz, hogy megkérdezzem Anyát, hogy mennyi az idő. Összeszedem minden erőmet és felemeltem a fejem, de Anya nem volt ott. Ebből arra következtettem, hogy 9 után vagyunk. Ilyen korán eléggé nehezemre esett felvenni a papucsom az előtérben, és kibújni a sátorból. Meglepően hideg volt a sátoron kívül. Éreztem, hogy alig bírom nyitvatartani a szemem, és hogy nagyon nagyon kómás fejem. Jánost láttam meg legelőször, aki mosolygott (de inkább röhögött) az állapotomon. A helyzetet rontotta, hogy a mosdóhoz 10 lépcsőn kell felmászni. A korlát segítségével felmentem, és az ott lévő idegen népek úgy néztek rám, mint egy ufóra. A neonszínű pizsamám, és ez a fej eléggé ilyesztő lehetett (láttam magam a tükörbenJ).

Túl voltam a tisztálkodáson. Az üzemanyagtartályom villogott, hogy a kritikus szint alá csökkent az anyag. Szerencsére Apa korán kelt, és hozott kaját. Feltankoltam, és máris jobban éreztem volna magam, ha még visszafeküdhettem volna egy picit. Apa és öcsém már elkezdte bontani a sátrat. Amikor betuszkoltam magam a miénkbe, Anya már csomagolta a hálózsákját... Ez azt jelentette, hogy össze kéne pakolnom az este ledobált ruháimat, és összehajtani a matracot és a hálózsákot. Reggelente ez a pakolás nem tett jót nekem, de ez is a sátrazáshoz tartozik. Jah... a sátor... még azt is el kellett bontani. A sátor „feneke” szinte már a hegyoldalban volt már sok-sok növényhez közel. Ami nem is zavart volna, csak a leghátsó cövekek nagyjából 20 cm-re voltak onnan. Természetesen én kezdtem ezeket kihúzni, és a nagy lelkesedésben az egyiket anynira kihúztam, hogy berepült a nagy zöld (számomra beazonosíthatatlan) növények közé. Mondom nincs mese, ezt meg kell keresni... Nézelődtem, és láttam vmit ott bent fényesen csillogni. Pont úgy nézett ki mint egy cövek. Próba cseresznye benyúltam. Mostmár tudtam, hogy milyen növények voltak =) az ujjaim végeitől a csuklómig csupa csaláncsípéses voltam. Igen, jól indult a reggel, de erre legalább felébredtem úgy igazán.

            A reggeli kupaktanács vége az lett, hogy elmegyünk picit nézelődni a városba és aztán indulunk tovább. Ibi és János mondták, h ők felmennek a várba. Öcsémmel egyből felcsillant a szemünk (Anyáéknak nem annyira). A vége az lett, hogy Anya elment sík terepen várost nézni, megbeszéltünk vele egy találkozási pontot, mi meg elmentünk hegyetmászni.

            22%os emelkedő egy jó 700 m hosszan, macskakövön, ami rohadtul csúszik. Najó macskakő csak az első felén volt, de akkoris. A képzeletbeli pöttyös trikó az enyém lett. Én voltam az egyetlen, aki végig biciklivel ment, és egy m-t sem tolta. Én annak a híve vagyok, hogy ha bele döglök is, felmegyek az emelkedőn. A bicikli biciklizésre való, nem arra, hogy toljam =)

            Fent a várban gyönyörű kilátás tárult elénk. Aranyos kis város ez a Passau. Szép kis színes házikók. Nekem azok tetszettek a legjobban. Apának sztem inkább a székesegyház tetszett. Öcsémnek a Ferrari, amit látott elsuhanni az egyik utcában (nekem a kedvencem az F-360as... ez nem az volt, de attól még szép volt).

            Aztán szépen lassan felfogtuk, hogy le is kéne innen menni valahogy. Nem akartunk ott lemenni, ahol jöttünk, mert az 2 egyenes szakaszból állt, közte egy 180°os visszafordítóval... Ezt nem ajánlatos 10 km/h felett bevenni. Szóval nagyjából a lejtő felénél el kellett volna kezdeni fékezni, hogy kevésbé életveszélyes legyen a kanyar bevétele. Szóval elekzdtünk keresni egy másik utat. Ebből az lett, hogy egy kis erdei úton indultunk el... hát.. csak annyi baj volt vele, hogy sok pici 10-15 m-es szakasz után egy laza visszafordító kanyar, és aztán megint egy bő 10 m-es szakasz. Nem volt sokkal lankásabb, mint az emelkedő, amin feljöttünk. Földút volt, ami 1 m széles alig volt. Korlát nem volt, ergó hibalahetőség nem nagyon van, mert ha vki lecsúszik az útról...

            Szépen libasorban vágtunk neki ennek a feladatnak. Minden visszafordító előtt meg kellett állnom és manuálisan iránybatenni a biciklit a következő szakasz előtt, mert annyira szűv és keskeny volt a kanyar, hogy más lehetőség nem igazán volt, mert picit hosszú biciklim van. Az 5. ilyen után már rohadtul untam ezt a pakolászást. Ráadásul a hátsókerekem randomszerűen blokkolt le, ami nem vicces, mert a bicikli segge általában a „szakadék” felé kezdett el csúszni. Ilyenkor behúztam az első féket mégjobban, és a hátsót visszább engedtem. (micsoda taktika) Végig első fékkel azért nem mertem volna lejönni, mert vannak kellemetlen emlékeim az első fék túlzott használatával :D  Soksok fékezés után leértünk egyben. Mindent összevetve ilyen biciklivel életveszélyes volt, de az biztos, hogy felejthetetlen, és fantasztikus élmény az, hogy nem tudom, hogy meg tudok-e időben állni, vagy nekimegyek egy fának, vagy a fékezés miatt lecsúszok, és a sziklákra esem. (Rajtunk kívül senki nem ment ott biciklivel, de gyalogosan se nagyon J)

            Megnéztük lent, amit fentről láttunk. Apa lefényképezte a vízállást a templom falán, és még minket is odaállított, hogy látszódjon, hogy milyen magas volt. Aztán csavarogtunk picit a belvárosban a macskakövön. A további napokban egyre világosabbá vált, hogy errefelé nem oylan ritka a minimacskakővel kirakott utca a belvárosban. Lehet, hogy így cukibb az utca, meg mittomén, de biciklivel rohadtul idegesítő volt, hogy minden nevezetességhez úgy értem oda, hogy még mindig remegett a kép.

Ibi és János elmetek reggelizni, mi meg visszamentünk a kempingbe Anyához, mert nem volt a találkozási pontnál. Jól tippeltünk, tényleg visszament a csomagokhoz. Azzal fogadott minket, hogy a mosdót bezárta a tulaj. Na ez pudingfejség. Nagy kegyesen odaengedett minket vmi kerti csaphoz, hogy ott töltsük fel a flakonjainkat.

Elindultunk! Hurrá!! Elhatároztam, hogy a telefonommal csinálok út közben is képeket. Rájöttem, hogy egy nem is oyaln könnyű. Egyrészt időt kell hagyni arra, hogy kiszedjem az övtáskámból, és hiába tettem ki gyorbillentyűre a kamerát, még így is kellett egy kis idő, hogy betöltsem. Sikerült az első normális képet elkészítenem menet közben. Egy ülő fasellőről van szó, aki egy rakás sziklán ül. Anya mondja hátulról, hogy álljunk meg. Végre csinálok egy normális képet menet közben, erre megállunk -.-

Anya tegnap este olvasott vmi netes túraleírást, de a boltban vásárolt kék könyvet vhogy senki nem olvasta el. A bácsi azt mondta, hogy menjünk a bal parton, és Erlaunál menjünk át a  jobb partra komppal. A sellő mellett volt egy térkép is, de az nem jelölt kompot meg hidat se Erlaunál. Ezt ott helyben is észrevettük, hogy nincs semmi átkelési lehetőség, úgyhogy mentünk szépen tovább a bicikliúton. 5 km-rel odébb belebotlottunk egy kompba. Na, akor itt átmentünk. Előttünk ment el egy angy sétahajó, ami rohadtnagy hullámokat csinált, és amik a kis kompot jól meghintáztaták. Apa azt mondta, miközben élvezte, ahogy ugrál a komp, hogy ezért már megérte a 6 €. Pillanatok alatt átért, mert itt még kis vékonyka a Duna. Észre sem vettük, de átkeltünk Ausztriába Németországból. Ezzel a túlparton szembesültünk, ahol egy tábla jelezte, hogy amúgy éppen átkeltünk a határon. Mind2 oldalon voltak nagyon aranyos kacsák. Készültek képek a telefonommal is róluk. (remélem fel tom rakni vhova)

Nem sokkal később megálltunk kajálni egy étteremben. Elémteszik az étlapot, kinyotom, sehol vmi értelmes nyelv, csak német. Annyit tudtam, hogy amiben benne van, hogy snitzel (vagy vmi ilyesmi), az tuti nem jó, mert az vmilyen szelet. A Gemüse már szimpatikusabb volt, úgyhogy egy zöldségtálat választottam sajtöntettel. Ezt hozták ki utoljára. Rengeteg darázs volt miden étteremben, ahol megálltunk, és mellesleg sehol nem volt még csak angol nyelvű étlap. Ennek köszönhető, hogy ha vmi csoda folytán volt pizza, akkor azt ettem. De ha nem, akkor Gebacken Kase mit Beilagen (rántottsajt körettel) után kutattam. De ez sem volt mindenhol, viszont egy jó zöldségtál volt mindenhol. Halkan megjegyzem, hogy ennyi zöldséget eddig életemben nem ettem összesen, mint ezalatt a bő 1 hét alatt. A csaj kihozott 2 azaz kettő zsömlét. Fizetésnél azt mondja: jah, megettétek a másik zsömlét is? Akkor még 50 cent. Nah ez is tipikus pudingfej volt.

Ebéd után indultunk tovább. Gyönyörű volt a táj, a házak, meg úgy minden. Az már annyira nem, hogy fel kellett mennünk a forgalmas országútra, ami tele volt emelkedőkkel. De előtte még elkezdett esni az eső... A biciklis esőkabátról tudni kell, hogy egy aerodinamikai katasztrófa. Mentem fel az emelkedőn, midenki mögöttem jött, és szemből jött vmi nagy kamion. Tudtam, hogy ez úgy simán nagyot lök, de nem az a legdurvább, amikor elmegy mellettem, és a maga előtt tolt levegő lök rajtam egyet vissza, hanem a légörvény, ami azután csap egyet rajtam, miután elment. Nah ez a kis légáramlat akkorát lökött rajtam, hogy szinte teljesen lelassultam. Amikor végre jött a lejtő, akkor azért nem tudtam 35 fölé menni, mert egyszerűen az esőkabát miatt nem lehetett :D mondjuk Apáék így is mérgelődtek, hogy minek száguldozunk. Már mindekinek elege lett hullámvasútból így esőben, úgyhogy az első kempingnek kinéző valamibe bementünk.

Most kipróbáltuk, hogy milyen az, amikor a 2 sátor „szája” egymással szemben van. Felállítottuk őket sikerrel, és bedobltuk a cuccainkat, és a bicikiket meg befedtük az esőkabátokkal.

Égető vágyat éreztem egy forró zuhyan iránt. Vissza kellett gyalogolni a recepciós épületig. Ez egy jó 3-4 perces séta, ami nem kifejezetten ideális sürgős helyzetekben. Kézmosás után már majdnem szárazra szárítottam a kezem azzal a fújóberendezéssel, ed aztán rájöttem, hogy kár volt erőlködni, mert esik az eső. Felvettem az esőkabátom, és elindultam vissza. Észrevettem, hogy Schlögen amúgy a Duna egyik legszebb szakasza, mert itt 2szer egymás után 180°ot fordul az óriási hegyek közt. A part nagyon közel volt. Kár hogy lakókocsik százai parkoltak ott, de még így is ez volt a legszebb az egész út alatt persze a többi se volt kutya).

Belökdöstem magam a sátorba. Készültünk az alváshoz, és feltűnt, hogy eléggé sűrűn suhannak el itt autók a sövény mögött, ami 2-3 m-re van tőlünk. Picit átláttunk a sövényen, és láttuk, hogy ez bizony az a főút, amin jöttünk. Mivel 2 számjegyű, ezért teherautók is jöttek rendesen. Ez csak azért volt zavaró, mertha eljött egy nagyobb jármű, akkor az akkora szelet csinált, hogy a sátor fala beleremegett. De szó szerint. Ez meg azért volt kaki, mert általában a fejemhez csapkodta a sátor falát, amire az esetek nagy százalékában felébredtem. Itt aludtam a legrosszabbul, mert a sok idióta még volt, hogy dudált is.

Ezt az út során elütött giliszták, csigák, meztelencsigák, és egyéb gusztustalan csúszómászók, vakondok, jegesmedvék (hmm.. ez lehet egy másik túra volt) a lenyelt szúnyogok emlékére írom...

Passautól Bécsig... ez egy eléggé kedvelt szakasz (biciklivel (is)). Annyi bibi van, hogy 4 főnek biciklivel együtt Passauig (Budapestről) a kijutás 4 (!) átszállással lehet 90 000 Ft-ért. Mi ezt kihagytuk, és Bécsig autóval mentünk, és csak onnan vonattal,de még így is kétszer kellett átszállni. Apa öccse velünk jött, és Bécstől visszavitte a kocsit Budapestre. Ez így sokkal gazdaságosabb megoldás volt még úgy is, hogy egy tetőcsomagtartót kellett vennünk a biciklitartónak több, mint 20 000ért, és még autópályamatricát is.

Vasárnap reggel fél 4kor csörgött az óra Apának. Reggel rakta fel a bicikliket az autó tetejére, mert hátha akad itt olyan ügyes mesterember, aki sötétben is le tudja szerelni a bicikliket az éjaka közepén... 5kor indultunk, tehát én fél5re állítottam be az órát. Persze drága öcsikém már 4kor kiugrott az ágyból és zajongott, úgyhogy már nem aludtam 4 után egy picivel, de úgy gondoltam, hogy addig meg se mozdulok, amíg az óra nem csörög. Hogy nehogy az alacsony vérnyomás miatt megszédüljek, mikor fölkelek, öcsi kicsit felnyomta a vérnyomásomat. Milyen kedves.

Az útra nem igazán emlékszem, mert még nem voltam egészen magamnál, de arra igen, hogy Anya mondja egy benzinkútnál, hogy van kávéautomata, és hogy igyak. Kiszedtem magam a kocsiból és a nagy éberségemnek köszönhetően majdmen elgázolt egy német papa, de nem igazán érdekelt, mert csak az lobogott a szemem előtt, hogy isom egy jó meleg kávét vagy cappuccinót. Ez meg is történt, és 10 perc múlva már fel is fogtam, hogy autóban ülök, és az éppen megy.

Aztán valahogy megérkeztünk Bécsbe. Felpakoltunk a biciklikre, és bementünk az állomásra. Bementünk volna, ha nem kellett volna 1 emeletnyit fellépcsőzni. Ezzel csak annyi baj volt, hogy nagyjából senki sem tudta megemelni a biciklijét 5 cm-rel magasabbra, 2 mp-nél tovább... :D úgyhogy 2en vittünk 1 biciklit. Elsőnek Apáét vittük fel mi 2en. Azt tudni kell, hogy Apának csak a biciklije 19 kg, és neki volt a legnehezebb csomagja (min.25kg). Én fogtam a kormányt, Apa meg a hátulsó felet próbálta emelni, és közben még vinni is.  A lépcsők felénél azt hittem leszakad a jobb csuklóm (azzal sztem vmi van, mert még a bal csuklómnál is többet ropog, és ilyesmi terhelésre eléggé fáj), de gondoltam, hogy nem díjazná Apa, ha ledobnám a biciklijét. Valahogy csak felértünk, aztán én a többi bicikli felvitelében már nem segítettem, mert ápolgattam a kezem, és vigyáztam a fent lévő biciklikre.

Tökjó, fent voltunk pénztáraknál, már csak jegyet kell venni. Azt tudni kell, hogy nálunk tök bonyolult ez az egész rendszer, és tök sz@r. Neten lehet foglalni biciklihylet, de ott helyben már nem, vagy nemsitudom hogy van, de a lényeg az, hogy amit kinéztünk magunknak vonatot, arra már nem volt helye a bicikliknek. Nálunk még olyan kocsira is fel lehet pakolni, amin nincs bicikliszállító. Amin meg van, oda (szinte) korlátlan mennyiségű biciklit bezsúfolnak. Ide 8-10-nél többet nem engednek fel nagyjából. Tudják, hogy nyár van, hogy rohadt sok biciklis van a Dunánál, és ennyit intézkednek (semmit). Reggel 7re értünk oda, és a 11:54es vonatra (2 átszállással) tudtunk jegyet szerezni.

Itthon lemértem a csomagomat. 14 kg volt a biciklistáskám, a matrac, a hálózsák és az egyik sátor. Itt azonban kiderült, hogy Apa meg sem tudja mozdítani a biciklijét a sok csomagtól, úgyhogy a másik sátram is bevállaltam. Úgyhogy 18 kilóval vágtam neki. Mivel nem volt időnk felszerelni a csomagokat a biciklikre korábban, és ezért egy métert sem bicikliztünk ennyi csomaggal még, ezért a tengernyi időnket azzal töltöttük, hogy elmentünk tekeregni egy picit Bécsben, hogy legalább egy picit szokjuk ezt a helyzetet. Az egyik legfurább dolog az volt, hogy fékeztem, és a csomag még lökött egyet rajtam. Ezt később már észre sem vettem. A másik érdekes dolog, hogy amikor mentünk ki az állomásról, akkor volt egy oyan enyhe lejtő, amit szabad szemmel alig lehetett látni, de a biciklim úgy megindult, hogy 2 kézzel kapaszkodtam a kormányba. Mondom magamban, hogy na ez így érdekes lesz :D Mivel csöppet megnőtt a súlyom a biciklivel együtt, ezért sokkal több mozgási energiám volt. Sokkal nehezebb volt ugyan felgyorsulni, de ha elértem az „utazási sebességet”, akkor már relative kevés energiába került azt megtartani. Lejtőből pedig sokkal jobb az, amelyik hosszú és lankás, mint a rövid meredek, mivel elég nehezen lehet vele gyorsulni, mint mondtam már. Nah ennyit a csomag okozta sokkról. Ja, mégvalami :D én megszoktam, hogy szűk helyen elég gyorsan manőverezek (csomag nélkül persze) és most szembesülnöm kellett azzal, hogyha gyalogosok vannak, akkor nem tudok elsuhanni köztük, vagy az oszlopok közt, mert a csomag keresztbe kilóg. Leginkább a sátrak.

Odamentünk a vágányhoz, és felszálltunk. Először én az öcsémmel, és megláttunk azt a nagyjából 1 trabantnyi helyet, amit bicikliszállításra szánnak a pudingfejek (def.:olyan német nyelvet beszélő létformák, akik csak a szabályoknak, a rendnek élnek, nem tudnak lazítani, és nem sok emberi érzés van bennük). Az egy trabantnyi helyet úgy kell elképzelni, hogy baloldalt egy picit középen a folyosó, és baloldalt egy pici, és előtte ülések. De rengeteg. És a folyosó területével együtt ebszélhetünk egy trabatnyi helyről. Baloldalra próbáltam meg berakni a biciklimet az öcsémé mellé. Ezzel nagyjából be is telt a bal oldali hely. Jobb oldalt már volt egy bicikli. Az egyik lány aki a vonaton volt, segített betenni a biciklinket, és erre én a (nagy) német tudásommal ( 3 ember végtagján meg tudom számolni az általam ismert német szavakat) mondom, hogy dánke, erre a csaj: szívesen... Jólvan Nóri semmi baj, majd legközelebb :D

Szóval magyar volt, és a barátjával tervezi megtenni ugyan azt a túrát, amit mi. Anyáék is betették volna a biciklijüket, ha lett volna még hely. Ezért az előtérbe rakta Apa. Aynáét valahogy még be lehetett varázsolni, de akik picit khm testesebbek, azok nem igazán tudtak eljárni. Na és akkor megjelent az idegbeteg pudingfej kalauz. Bejött, látszott, ahogy így elvörösödik a feje az idegességtől. Azt mondja: es geht nicht (ez így nem megy – ezt még énis értettem :D) és kb 5* elismételte és közben ott járkált. Azt mondja le kell pakolni a biciklikről, és 4-4 biciklit berakni jobb ill. Baloldalra. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy pakoljál le te... Közben egy csomó biciklis tolongott az ajtónál, hogy fel akar szállni. Lepakoltunk, hogy örüljön a kalauz, és winraral betömörítettünk 4-4 biciklit. Visszajött, látja, hogy megvan a 4-4 bicikli. Ránk néz, és mondja, fünf-fünf... Mondom ilyen nincs.... felengedett még 2 biciklist, és fogalmam sincs hogy, de addig vacakoltak  a biciklikkel amíg vhogy befértek. Eljárni a 2 biciklikupac közt, csak 50es csípő alatt. Esetleg. Elment a kalauz, és sunyiban feljött az előtérbe 3-4 biciklis. Nem sokkal később megin visszajött a kalauz, és úgy elkezdett ordibálni velük (németül), hogy nyomban lepattantak. De ez még nem ovlt neki elég, még 1-2 percig ordított velük úgy, hogy már leszálltak. Legalább 10-15 biciklihelyre lett volna még igény, de „ők majd mennek a következővel”  alapon nem engedte fel őket. Mondjuk nem is férek volna már sehova. Csak az előtérbe. Amúgy ez egy emeletes vonat volt. Felül 50-60 férőhellyel, és lent kb 8 üléssel volt kevesebb (mert azt a nyolc üléshelyet meghagyták a bicikliknek). Ja, és ez volt a bicikliszállító vagon :-D Aztán valahogy elindultunk. Ibivel, és Jánossal összehaverkodtunk, és Passauig együtt utaztunk.

St. Valeintiban kellett először átszállnunk. 50 percünk volt erre a papírka szerint. Az egyik megállónál csak áll.. csak áll... és áll a vonat. Bemondanak vmit, amiből annyit értek, hogy 10, és megértésüket köszönjük. Ez így együtt nem valami jó. Jól tippeltem, hogy 10 perc késést mondott. A töltelékszöveg úgy sem érdekel. Aztán az út második felében, ismét egy hosszabb szöveg, amiből anynit értek, hogy 13, avgy 31, és ismét megértésüket köszönjük. Kérdeztem, hogy mennyit is mondott. Azt mondta János, hogy 30at. Hm.. majdnem. Ez csak azért volt gáz, mert már csak 20 percünk maradt átszállni. Szerencsére többet nem késtünk, de ez is épp elég volt. Az út elején szólt, hogy talát egy sisakot. Senki nem jelentkezett érte. Azzal viccelődtünk, hogy lehet azt is bemonták, hogy addig nem megy a vonat, amíg meg nincs a sisak tulajdonosa. A kalauztól még ez sem lett volna fura. St. Valentinban átszálltunk egy hiperszuper légkondis vonatra, de ezzel csak 20 percet utaztunk Linzig. Itt 12 percünk volt átszállni. Az 5A vágányról kellett a 10AC-re szállni... lehet, hogy számilag csak 5 vágány, de én attól félte, hogy ez legalább 15 :D de a betűzés annyit jelent, hogy a peron melyik oldalán van, és melyik részén (elől-hátul). Ez a vonat nem alacsonypadlós volt. Szerencsére Jánosék segítettek felszállni, mert Apáék lemaradtak picit. Aluljárózni kellett. Lefelé a lépcső melletti vályuban lehetett elkerülni azt, hogy meg kelljen emelni a biciklit. Ez nagyon szép és jó ötlet, de hiába volt első+hátsó fék tövig behúzva, az aluminium lemezen csak úgy csúszott a kerék. Nem kis erőfeszítésembe került megfognom a biciklit. Feléfelé mozgolépcső volt. Láttam, hogy nem olyan idióta ötlet mozgolépcsőre biciklit tolni, mert előttem épp most gurult fel onnan egy biciklis.  Na akkor go. Rátoltam a biciklit, és igyekeztem úgy csinálni, hogy a hátsó kerék ne 2 lépcsőfok határához kerüljön, mert akkor valószínüleg lefelé indulna meg a bicikli, mint ahogy azt Galileo Galilei bácsi is megmondta. Azt hittem sose érek fel, mert rohadt nehéz volt tartani a biciklit. Aztán amikor felértem János segített feltenni a kivételesen nem alacsony padlós vonatra a biciklit. Közben a szemem sarkából láttam, hogy Anyáék most értek a mozgólépcsőhöz. Apa biciklijéhez 3 ember kellett. De felkerült az is. Mostmár nem volt több átszállás hátra, viszont valahogy el kelett rendezni azt a tömérdek biciklit. Gyárilag ide is nagyjából 10 biciklinek csináltak helyet, de  a szabályokat áthágva, és mélyen megsértve volt ott vagy 20 is. Természetesen megint le kellett pakolni. Már untam picit a dolgot, mert a gumipók egyszer majdnem pofáncsapott, egyszer meg a hátamba lőtte ki magát.  Ezzel a vonattal 2 órát utaztunk, és nem volt rajta légkondi, merthát miért is lett volna.

Megérkeztünk Passauba, ledobáltuk a bicikliket, meg a csomagokat, felcuccoltunk, és akkor néztünk, hogy most hova... sehol egy tábla sehol semmi... elindultunk valamerre, hogy hátha belebotlunk a kempingbe. Több embert is megkérdeztünk, és mondták, h „jaja egyenesen 4 km-t és ott lesz”. Amikor már  néhány100 métert gurultunk, akkor éreztem, hogy itt még visszafelé is fogunk jönni, és valószínűleg még ma... Voltak táblák (mostmár), hogy a kemping merre van. Elértünk egy bazinagy kereszteződéshez, és nincs több tábla.

János Ibi és Apa megállítottak egy embert, hogy merre van a kemping. Azt mondja erre van kemping, de csak lakókocsis. Menjünk visszafelé, és ott az alagút után egyből jobbra. Máris mehettünk vissza azon az emelkedőn, amin gurultunk... nem is oylan rég. De legalább már visszalukadtunk oda, ahonnan elindultunk. Azért ez haladás J

            Mire megtaláltuk a kempinget, a vadonatúj (vezetéknélküli) kmórám már bő 10 km-t mutatott. Nem volt túl sok hely a kempingben már. Úgyhogy sok választási lehetőségünk nem volt. Már este 5 volt és szokatlanul fáradt voltam, de mivel 4kor keltem, ezen nem lepődtem meg. Úgy bedőltem volna az ágyamba. Ápropó ágy. Irány sátratverni. 2 ugyanolyan sátrunk van. Az egyiket mr felállítottuk a nagyszoba közepén,de  semmi több. A cirka 20 cöveket benyomni a nedves talajba nem is tűnik nehéznek. De mindjárt nehezebb, hogyha a talaj alatt 5 cm-rel minden tiszta sziklás a fákhoz közeli oldalon. Azt meg is hagytam Apának, neki jobban ment.

            Miután összetákoltuk a sátrakat, és belenekítettük a csöpögő eső elöl a cuccainkat (előre érzem milyen magyaros mondat lesz ez), már mentünk is vacsorázni a kempinghez tartozó étteremszerű faházikóba, aminek az oldalán jelölve volt egy vízállás. Nagyjából a nyakamig ért, és eléggé bíztató dátum volt mellé írva: 2002. aug. 13. Végülis szinte hétre pontosan 7 éve volt. Amúgy az Ilz partján van ez az egész. Egy kis pataktól azért tőbb, de nem is folyó az én szememben. Sió kategória... még annál is keskenyebb picit talán. De gyönyörű volt a folyóparton sátrazni.

Szerencsére találtam húsmentes kaját, és jól megvacsiztam. Már csak az önmagát felfújó matracot kellett megcinálni, a hálózsákot kicsomagolni, tisztálkodni, és már aludtam is. Volt szerencsém megtapasztalni, hogy milyen az, amikor az eső úgy kopog a sátron, mintha egy MP-44essel lövöldöznének. De elaludtam (magamhoz képest) elég hamar.

Ma értem haza, hulla vagyok,most nincs erőm megírni egyben, de a táblázatot, amit csináltam, azt feltöltöm, és aztán majd jön hozzá a részletesebb leírás =)